Itt ülök a – mondjuk úgy – rendelőmben; az egyszobás lakáskában, amit a hivatásom működtetése céljából bérlek, üresjáraton…
Szeretnék adni. Reményt, örömet, szeretetet, és ezzel fényt gyújtani a velem kapcsolódók lelkében. Hogy érezzék, nincsenek egyedül. Hogy érezzék, van még emberség, s létezik útja a gyógyulásnak, a jóllétnek.
És közben össze vagyok törve… Össze vagyok törve, és üvöltve szétrobbannék szívem szerint, mert egyszerűen nem megy! … Egyszerűen nem elég nekem akarni. Nem elég nekem hinni. Nem elég nekem reménykedni.
Sőt, nem elég a kliensemnek velem együtt hinni, a lelki értékeire rádöbbenni, hanem arra is szükség van, hogy a következő heti találkozásunkig ne aludjon ki benne a láng, s lénye ne megint viharverten és összezúzva érkezzen az órára.
Ha lemegyek az utcára, jóformán emberi roncsokat látok. (Hasonlóan ugyan, ha belenézek a tükörbe. Szomorú a szemem, még fénylő csillogásában is szomorú. Még ha mosolygok is, szomorú…)
Aki testileg még nem roncs, annak a szellemében és/vagy a lelkében látok zűrzavart. És lélekben mindannyian szomjazunk. A szépre, a jóra, az élményekre, de valójában nem a reklámok sugallta élményekre vágyunk, és nem is akármilyen lelki vagy fizikai élményekre, hanem a saját önvalónk felfedezése és kiteljesítése nyomán sarjadó valódi diadal és boldogság érzését keressük. Amiben ott van a békesség és a nyugalom éppúgy, mint az ujjongás magas rezgésű energiája.
Ennek elérése azonban a legtöbb ember számára a jelen társadalmában, a jelen pillanatában lehetetlen. A lelkeik ugyanis olyan torzult, sérült, meggyötört állapotban vannak, hogy előbb gyó-gyúlniuk kéne, kiégetni, felfényesíteni és elengedni a lélekből azt a sok nehéz érzést, a szemetet. Utána tudnak majd elindulni igazán azon az úton, ami a lelki diadalhoz vezet. Ilyenformán viszont minden emberi lény számára nyitva van ez az út, és csak az idő tényezője lehet közöttünk egyetlen különbség…
Meg olykor egy döntés.
Szeretettel: B